Vidéken
Amikor a város már túl szürke és zajos,
én egy nagy, zöld dombra utazom.
Ahol tűzforró arcomnak a napsugár,
csordogál a kristályszín kispatak.
Ahol a fűszál megcsiklandoz,
simogatja a puha, fehér talpakat.
Ahol sárga kiskacsák totyognak,
míg a szülők a víz alatt randiznak.
Ahol a naplemente izgató, bizsergető,
lefekvéskor tücsökhad a mesélő.
Ahol nem csörög telefon, s vekker,
csak a kakas rikoltozik kora reggel.
Eső után az a nagyon friss illat vár,
nem pedig tengernyi latyak és sár.
Ahol katonás búzatáblák sorakoznak,
s erdei gyümölcsökből falatozhatsz.
Ahol nem sürgetnek a napi feladatok,
s a szélcsengőn szélgyerek kalandoz.
Ahol reggel frissen és pirosan kelsz föl,
és tehéntej illata száll a tűzhelyről.
A kotlós tyúkok meleg tojással várnak,
és nevetsz, ahogy lábad a széllel vágtat.
Ahol minden nap egy bimbózó ajándék,
egymás mellett a kertben nyulak és őzikék.
Ahol örökké tart az élet, a szerelem,
az esti torna: őszi favágás a kertben.
Ahonnan mindig nehezen indulok,
vissza a nyüzsgő mindennapokba,
sokszor visszatérek, s megnyugszom,
hogy van még e világon ilyen nagy csoda.
(2015)
fotó: msfoto
