Utolsó kívánság
Ezt a történetet nem tarthattam magamban életem végéig. Meg kell osztanom a világgal. Egyszerűen csak le kell írnom, csak szavakba kell öntenem. Közölnöm kell veletek a tényeket, csakhogy bennem is könnyebbé váljanak a szavak, a történetünk, az életem. Közös életünk fájdalmas és nehéz napjai. Azok, amikor nehéz volt mindent derűsen látni és küzdeni. Mert ezt tettük. Minden napunk egy hatalmas és végeláthatatlan küzdelem volt az ellen az erő ellen, ami mindenek felett áll. Amire nincsen megoldás, amit nem lehet kijavítani. És csak keveseknek jut abból a dicsőségből, hogy túlélje.
Ez az erő a rák volt.
A férjem 36 évesen tudta meg, hogy agydaganata van. Aznap nem láttam... Az orvosa éjszaka hívott fel, hogy megkérdezze, hogy vagyok. Én közben nem beszéltem a férjemmel, így telefonon keresztül tudtam meg, hogy életem szerelmét egy rosszindulatú daganat támadta meg. Egy alattomos betegség, aminek eddig csak tompa fájdalom volt a jele, az is csak néhanapján. Aztán 3 órás keresés után megtaláltam Őt. A parkban ült, ahol először hívott randevúra. Azóta minden évben elmentünk oda. Egyikünk sem felejtette el azt a napot.
Itt, a parkban kezdődött minden. Az érettségi után egy nappal a barátnőimre vártam, amikor megpillantottam Tamást. Elsétált előttem, majd megfordult és megállt. Egy helyben állt, fagylalttal a kezében és tátott szájjal bámult. Mi tagadás, én sem tudtam levenni róla a szememet, hiszen tipikusan az a 19 éves sármos fiú volt, amilyenről minden fiatal lány álmodozik. De közben valami mérhetetlen visszafogottság és komolyság sugárzott belőle. Elnevettem magam, amikor az elolvadt fagyi, a papucsából szabadon maradt lábujjaira esett. Ő erre felkapta a fejét, a lábára nézett és velem nevetett. Ezután már minden úgy történt, mint a karikacsapás. Az érzések magával ragadtak minket és mi engedtünk nekik. Kiderült, hogy egy egyetemre jelentkeztünk, így még a nyáron közös albérletbe költöztünk. Az egyetemi évek gyorsan teltek. Mindent együtt csináltunk. Éjszakáztunk a vizsgaidőszakban, egymásnak főztük a kávét. Együtt buliztunk minden héten és közben egyre jobban éreztük azt, hogy ez köztünk örökre szól. Sokszor, a forgalmas mindennapok közepette zártuk magunkra az ajtót és csak beszélgettünk. Mécsest gyújtottunk és csak feküdtünk egymás mellett. Elrévedtünk egymás tekintetében. Rettentően biztos pont volt életünkben a kettőnk kapcsolata. Egy nagy, boldog és biztos burok. A burkot mi teremtettük és a legnagyobb kincsként vigyáztunk rá. Nem tudtuk máshogyan elképzelni az életünket. A jövőről sosem beszélgettünk. Nem tervezgettünk, csak éltük az életünket. Megtöltöttük a mindennapokat élményekkel és szerelemmel. Tartalmasan éltünk, kiélveztük az egyetemi évek minden percét.
Az utolsó évben, amikor Tamás megkapta a mérnöki diplomáját, illetve még csak a diplomamunkáját készítette, én külföldön töltöttem egy félévet. Ösztöndíjat nyertem. Az iskola mellett egy kutatócsoportban dolgozhattam. Nagyon nagy lehetőség volt ez akkor nekem, így szó sem eshetett arról, hogy Tamás miatt Magyarországon maradjak. Éltünk a lehetőséggel, ő itthon maradt, lediplomázott, én pedig a rákgyógyításban, a legújabb vizsgálatokkal való kísérletezésben vettem részt. Kicsi korom óta érdekelt ez, miután az egyik családtagunk meghalt. Egyik nap a munkahelyére sietett, de amikor kilépett az ajtón rosszul lett, leesett a lépcsőn és meghalt. Később, a boncolási eredmények kimutatták, hogy rákbeteg volt. Régóta voltak fájdalmai, de nem tudtunk róla, hogy a fájdalom a rákot jelezte. A baleset nélkül 1-2 évet tölthetett volna még velünk. A sors így mutatott rá, hogy mit is szeretnék, hiszen kislányként nem nagyon tudtam felfogni, hogy létezik olyan betegség, amire nincsenek gyógyszerek. Nem múlnak el, mint egy fejfájás, vagy gyomorrontás pár óra, vagy nap alatt. Ezért kezdtem el az egészségügyi karon tanulni és külföldön is nagy sikereket értem el. Félév alatt Tamással csak pár levelet váltottunk, hamar elszaladt a hat hónap. Én újra itthon voltam, Ő pedig várt rám. A diplomaosztó ünnepségen már ott voltam mellette és először gratulálhattam neki, amikor felkérte Őt egy nagy cég az együttműködésre. Rettentően boldogok voltunk. A történetünk mesébe illő volt. Sikeresek voltunk és a családunk és mi is mindig ott voltunk egymásnak. Ezen kívül nagy boldogság volt az is, hogy friss diplomásként rögtön dolgozni kezdhettünk. Én rezidens voltam, közben több szervezetnél is segítettem a kutatásokat. Az első munkanapunkat ünnepelvén Tamás meghívott vacsorázni. A desszert alkalmával megkérte a kezem. A kedvenc sütimbe rejtette az eljegyzési gyűrűt, ahogyan a romantikus filmekben. Pár hét múlva tartottunk egy visszafogott esküvőt. Nem szerettük volna nagydobra verni. Úgy gondoltuk, hogy nincsenek boldogabb emberek nálunk, így inkább halkan ünnepeltünk és szerettük egymást. A munka mellett nem utaztunk el, csak egy hétvégét töltöttünk el egy wellness szállodában. Ezt a kis pihenést a szüleinktől kaptuk. Minden tökéletes volt.
Közös életünkből, hipp-hopp eltelt négy év. Tamás egyre nagyobb megbízatásokat kapott, én pedig saját kutatóintézetet alapítottam, aminek a munkája gyorsan és eredményesen haladt. Jó szakemberekkel dolgoztam együtt, idősebbekkel is és hozzám hasonló fiatal, ambiciózus emberekkel. Fontos volt, hogy közben a kórházra is maradjon időm, hiszen amikor a kutatásokról beszéltem a betegeknek, láttam, hogy a remény megcsillan a szemükben. Ez mindig erőt adott, bíztak bennem, érezték a gyógyulás reményét, ez pedig nagyobb esélyt adott nekik arra, hogy a mostani lehetőségeket kihasználva pozitívan nézzenek előre és meggyógyuljanak.
Egyik nap, a munkatársaim elém álltak és elmesélték, hogy van egy új kutatócsoport külföldön és szeretnék, ha én is segíteném a munkájukat. Viszont ahhoz legalább három-négy évet kinn kellene töltenem folyamatosan. Nagyon örültem ennek, de meg is ijedtem attól, hogy Tamást ennyi ideig itt kellene hagynom. Nem bírtam elképzelni nélküle az életem, még pár évig sem. Ez nem egy félév volt, ahogyan a főiskolán, hanem több, hosszú év. Otthon átbeszéltük az egészet. Természetesen Ő támogatott, még úgy is, hogy láttam rajta, nem igazán van oda az ötletért. De szerette volna, ha megyek, hiszen ennek a felkérésnek a visszautasítása butaság lett volna. A kinn szerzett tapasztalatot viszont az itthoni kutatásokban kamatoztathatnám. Büszke volt rám, hogy az alapítványom és az én munkám sikerének a híre külföldre is eljutott. Viszont nekem inkább egy másik gondolat motoszkált a fejemben. Kisbabát szerettem volna. Igazi családot akartam. Már egy hete gondolkoztam azon, hogy mit tegyek. A családalapítás még várhatott volna, de nekem már a munkahelyemen is elkalandoztak a gondolataim, hogy a kisbabánk milyen lesz majd. Egy hét után, egy hétvégi séta alkalmával ott találtuk magunkat egy játszótéren. Mindketten a gyerekeket bámultuk és én Tamás fülébe suttogtam, hogy nem akarok elmenni. Én inkább már gyermekzsivajra, színes játékokra és rugdalózókra vágyom. Ő rám nézett, a szemei könnyben úsztak, magához szorított és elmondta, hogy ő sem akarja, hogy elmenjek.
Így nem vállaltam el a munkát és a mindennapjaink ugyanolyan dolgosan és meghitten folytatódtak, ahogyan eddig is. Az egyik dolgozószobát kiürítettük és citromsárgára festettük. Tervezgettük, hogy kik lesznek a keresztszülei, magzatvédő vitaminokat kezdtem el szedni és a boltban megszokott megálló lett a baba részleg, ahol a babafürdetőket szagolgattuk. Csak nevettünk magunkon, de minden este szerelmesen bújtunk össze. Nagyon szerettük volna végre érezni, látni a közös kisbabánkat, ő viszont már egy teljes éve váratott minket. Emiatt úgy döntöttünk, hogy elmegyünk egy régi, egyetemi ismerősömhöz kivizsgáltatni magunkat. Megtudni, hogy hol lehet a probléma. Egy hónap múlva mehettünk is az eredményekért. Megdöbbenten, de higgadtan hallgattuk, ahogyan közlik, hogy nem lehet gyermekünk. Kettőnknek sosem. A barátnőm szemei is könnyeztek, hiszen ismert minket. Tudta, hogy mennyire vágyunk rá és hogy egy kisbaba nem is érkezhetne jobb helyre. De megpróbált bíztatni minket, hogy lehet, hogy ez nem adatott meg nekünk, de mindketten azért vagyunk a világon, hogy másokon segítsünk. A férjem mások álmait teljesítheti, én pedig egészségesebb és szebb világot építhetek. Ez viszont rajtunk abban a pillanatban nem segített. Sírva hagytuk el a kórházat, szabadságot vettünk ki és nem mozdultunk ki a lakásból. Napokon keresztül lézengtünk a lakásban a lesúlytó hírtől.
Aztán egyik nap, reggeli közben Tamásnak valahogy megváltozott az arca. Bizakodást láttam rajta. Rám nézett és elkezdte mesélni a gondolatait. Azt az ötlete támadt, hogyha már úgyis mi vagyunk a „világ megmentői” fogadjunk örökbe egy bébit. Segítsünk azoknak, akik nem tudják őt vállalni, hiszen mi jobb életet adhatunk neki. Úgy mondta ezt nekem, mintha már évek óta gyűjtögette volna a gondolatait, mintha mindig is ezeket a sorokat akarta volna nekem mondani. Kicsit furcsa is volt, hiszen ekkora horderejű döntést sosem hozott meg nélkülem. De ahogyan elmondta ezt nekem, én ugyanazt a reményt láttam a szemeiben, ahogyan a gyógyulni vágyó betegeim szemében is. Tudtam, hogy a kisbaba, akárhonnan is érkezzen, segíthet nekünk. Ugyanolyan boldogok lehetünk, mint előtte és igazi családot alapíthatunk. Egyetértettem vele. Így regisztráltunk egy programba, a hasonló sorsú szülők közé és vártuk Őt. A babát, aki nekünk születik. És ekkor történt az, amire soha nem számítottam…
Én, aki sok-sok éve azért dolgoztam, hogy a rákbetegeknek adhassak még esélyt az életre, nem voltam figyelmes azzal az emberrel, aki a legdrágább kincs volt számomra. Nem noszogattam eléggé, hogy elmenjen az orvosához az állandó fejfájással. Amikor rátaláltam a padon, egyikünk sem bírt megszólalni. A szemeim könnyben úsztak, a gyomromban pedig millió kilós súlyú kövek voltak, amik a torkomat is szorongatták. Majd lassan elkezdte mesélni, amit az orvos mondott. „Már nem lehet műteni, a harmadik stádiumban vagyok. A kemoterápia még segíthet, de nem lehetünk benne biztosak, hogy le tudom küzdeni. Édesem, Te sem tudsz segíteni….” Rám nézett és zokogni kezdett, a nyakamat ölelte és csak sírt…
Nem tudom mennyi időt töltöttünk el így a parkban. Nem vettem észre, hogy közben felkelt a nap, hogy felébredt a város. Az emberek munkába siettek, beindult a közlekedés. A világ nem állt meg, de a mi életünk, amit eddig építgettünk, összeomlott ott, azon az estén, azon a zöld padon.
Dél körül értünk haza. Leültünk a konyhába, de egyikünk sem volt éhes. Bámultunk a sárga babaszoba felé. „Szólnunk kell az alapítványnál, hogy mégsem szeretnénk a babát.” –mondta Tamás. Csak bólogattam, hogy nyugodjon meg, de tudta, hogy úgyis mindent elintézek. Egy nappal előtte még egymás mellett feküdtünk az ágyban, boldogan és reményekkel telve a kisbabánk miatt. Akkor pedig már kínzott minket a megrázkódtatás és reménykedni sem mertünk, hogy Tamás újra egészséges lesz. Aznap elkísértem az első kezelésre. Az orvos közben nekem is részletesen elmondott mindent. Felírta a gyógyszereket, amiket be kell szednie és felkészített arra, hogy a férjem napról napra rosszabb kedvű és gyenge lesz a kezelések miatt. Én is sokszor éreztem azt, mintha nem is ő lenne. A betegség elvette a ragyogást a szeméből, kínozta a tudat, hogy egyedül kell hagynia engem. Még az utolsó hónapokban is hosszú órákat beszélgettünk erről egymással. Beszélgettünk csendesen, úgy, ahogyan régen. Mindent meg akart nekem adni, az élete voltam és most itt kellett hagynia mindent. Az eltervezett közös jövőnket, a nevetéseinket, a meg nem született kisbabánkat, a meg nem élt csendes, öreg napjainkat.
Tudtuk, hogy nem fog meggyógyulni, de én végig bíztam benne. Hacsak egy nagyon picike, de mindig volt bennem remény arra, hogy meggyógyul. Találkoztam már a munkám során ilyennel, igaz nagyon kevés ember volt szerencsés, de akadt. Valakinek a kezelés segített, valakin a pozitív gondolatok, a hit. Csak elképzelte, hogy nem beteg, meditált és a daganat egyre kisebb lett, majd eltűnt. Csodák vannak és én bíztam abban, hogy Tamásnak is szerencséje lesz.
Nem volt…
A betegség másfél év alatt legyőzte az én erős, okos, tervekkel teli és csodálatos férjemet. Az utolsó napján a kedvenc ételét vittem neki a kórházba, de már egy falatot sem bírt belőle enni. Semmit sem evett napok óta. Legalább 20 kilót fogyott, a haja teljesen kihullott. A szülei, barátai és én is minden nap látogattuk őt. Felolvastuk neki a hírújságot, hogy a négy fal között is tudja, mi történt a nagyvilágban. A fiúk meccset néztek vele, a szüleivel pedig hosszú órákat beszélgetett arról, mi lesz, ha majd meggyógyul és kiengedik a kórházból. Persze mindezt a jobb napjain, amiből sajnos nem sok maradt nekünk. A betegség elvette a hitet, a reményt tőle. De sosem volt goromba, udvarias és nyitott maradt a látogatásokra és tervezgetésre az utolsó másfél hétig. Akkor már csak engem engedett be a szobába, nem akarta, hogy mások „így” lássák. Tudta, hogy én ennyire beteg embereket és kisgyermekeket is nap, mint nap látok. De az, hogy Őt láttam betegen volt a legrosszabb emlékem a munkám, vagyis inkább életem során. Ma is emlékszem az utolsó órákra. Nagy fájdalmai voltak. Nem beszélt sokat, csak suttogott. Elmondta, hogy magával viszi az összes pillanatot, amit velem töltött és elmondta, hogy sohasem kívánhatott volna szebb és boldogabb életet annál, mint amit én adtam neki. Aztán hirtelen elfordult és teljesen másról kezdett beszélni. Azt hittem, már nincsen magánál és félrebeszél. „Gyönyörű 14 éves lány volt és elrontottunk mindent…” –pontosan ezt suttogta. Rám nézett, a szemei könnyben úsztak. „Remélem megbocsátasz nekem!” „De hát miért, Édesem?” –nem tudtam miért akar bocsánatot kérni. Aztán elkezdett folyamatosan és összefüggően beszélni, legalább negyed órán keresztül. El sem akartam hinni. Olyan volt, mintha óriási súlyoktól szabadulna meg, miközben magyarázott. Elmesélte, hogy az első szerelme 13 éves korában volt. Egy csodaszép lány, akibe az összes osztálytársa szerelmes volt, a kislány mégis őt választotta. Pedig akkor még fogszabályzós és szemüveges, ügyetlen kisfiú volt. El sem tudtam őt képzelni így, hiszen én 19 évesként határozott és kiegyensúlyozott emberként ismertem meg. De megértettem mi volt az, ami megerősítette Őt. Az első szerelem nagy butaságot sodort Tamás életébe.
Egy nyári napon szinte még gyerekfejjel lefeküdtek egymással és mit sem sejtve, a kislány elkezdett hízni. Amikor az édesanyja rájött, hogy a kislány terhes, már késő volt elvetetni a magzatot. Mivel még nagyon fiatalok voltak, Tamás, a kislány és a szülők megbeszélték, hogy a kislány kihordja a babát, közösen fizetik a költségeket és aztán örökbe adják őt. Pár hónap múlva, született egy 3 kilós, egészséges kisbaba, aki a Barnabás nevet kapta. Egynaposan örökbefogadó szülők vitték el a kék sapkás, apró és nyugodt kisbabát. A kislányt megviselte a szülés, így egy pár hétig megfigyelés alatt tartották, aztán amikor kiengedték, már semmi sem volt ugyanolyan. Az iskolában furcsán néztek rá és Tamással sem volt ugyanaz a nagy szerelem. A kettejük kapcsolatára túl nagy súlyt pakolt a kisbaba megfoganása és a gyerekszerelemnek vége lett akkor, amikor a szülők úgy határoztak, messzire költöznek és új életet kezdenek kislányuk egészséges jövője érdekében. Tamás sokáig pszichológushoz járt szüleivel együtt, hogy feldolgozzák a történteket. Így lett belőlük egy még jobban összetartó család, Tamásból egy felelősségteljes, komoly fiatalember. Amikor ezt elmesélte nekem, bevillantak a szavai, amikor közölte, hogy fogadjunk örökbe egy kisbabát. Azért volt annyira eltökélt, összeszedett akkor, hiszen már találkozott ezzel a helyzettel életében. Amikor befejezte a mesélést és én is feleszméltem a hallottakból azt kérte, feküdjek oda mellé. Óvatosan lefeküdtem, nehogy fájdalmat okozzak neki. Megcsókolta a homlokom, ahogyan az első randevúnkon, az esküvőnkön és most, az utolsó órájában is tette. Lassan, gyengén pihegett, s én hallottam, ahogy az utolsó szavait kiejti: „Keresd meg a fiamat és mondd el neki, hogy nagyon szerettem őt, egész életemben szerettem és így volt neki is a legjobb. Legyen olyan élete, mint amilyen nekem volt! Szeretem és Téged is szeretni foglak örökké!”
Sóhajtott egyet és a kezei az ujjaim között elernyedtek, majd elkezdett sípolni az EKG. Leszálltam az ágyról, amikor beért a nővér és közölte, hogy soha nem fog már a fájdalmaktól szenvedni. „Őszinte részvétem!”- mondta halkan, kikapcsolta a gépet és magamra hagyott még egy pár percre, hogy elbúcsúzhassak tőle.
Én is szeretni foglak örökké…
(2012. február 25.)
fotó: google
Mentés
