Utolsó kívánság (2.)

„Őszinte részvétem!” Ezt a mondatot hallottam az elmúlt évben a legtöbbet. Mindenki hiányolta Tamást. Az erős és egészséges embert mellőlem. Hiányzott a másik felem. Aki miatt 18 éven keresztül boldogan keltem ki az ágyból, aki rózsát vett a névnapomra, aki sütivel várt, amikor nehéz napom volt. Vigasztalt, amikor elvesztettem egy beteget és fogta a kezem minden döntésem előtt. És mindenki sajnált.

Egy évig nem is dolgoztam. Nem tudtam reményt adni az embereknek úgy, hogy a saját páromnak nem tudtam segíteni. Aztán egyik napról a másikra a semmiből jött a felismerés, hogy már nem otthon, a csokis keksz evésére és a kedvenc romantikus filmjeimre van szükségem. A világnak van szüksége én rám! Elhagytam a betegeimet, a szüleimnek és Tamás szüleinek csak egy rosszkedvű és kisírt szemű lány voltam egy éven keresztül, akinek sehogy nem tudnak segíteni és már a legjobb barátaim is elmaradtak mellőlem, hiszen nem voltam igazán jó társaság sem vásárlás, sem színházlátogatás közben. És ott volt még valami. Elfelejtettem Tamás utolsó kívánságát, a Barnabáshoz fűződő vallomását.

Így hát visszatértem az életbe egy kis lomtalanítás és gardróbváltás után. Hiszen fogytam egy pár kilót az elmúlt egy évben még a tonnaszámra begyűrt csokis kekszek ellenére is. Elkezdtem futni, hogy a rák elleni gyűlölettől, a szomorúságtól és a gyásztól ne csak könny formájában szabaduljak meg. Így kiadtam minden dühömet. Kezdtem jobban érezni magam, kicsit hasonlított az életem azokra a napokra, amikor Tamás még élt, csak elutazott egy pár napra egy konferencia, vagy egy külföldi megrendelés miatt. De már józan voltam és tudtam, hogy nem tér vissza soha és nem hozza magával a frissen vágott virág illatát. Tükörbe nézve úgy láttam magam, mint egy 25 éves, tetterős és szingli lányt. Miközben csak a fogyás miatt tűntem fiatalabbnak, a futás miatt voltam piros pozsgás és nem a szingliség, hanem a magány és az özvegység napjai miatt éreztem azt, hogy össze kell kaparnom magam és a meghódított világom újra a kezembe vennem. Ilyen gondolatokkal indultam újra neki a munka világának és éreztem azt, hogy van helyem benne. Mosolyogtam a sok-sok régi munkatárs köszöntésén és szívből örültem, hogy újabb és újabb kérésekkel fordulnak hozzám azért, mert eddig nélkülözniük kellett a szaktudásom és az ötleteimet. A nap végén már egyre többen jöttek oda azért is, hogy elhívjanak este megünnepelni a visszatérésem. Ez nagyon jól esett.

Elmentünk egy közeli bárba, miután igent mondtam az invitálásra. Nem hagyhattam ki, hiszen, ha újra élni akartam, azt bizony élveznem is kellett! Életemben először megkóstoltam a koktélokat, amit egy helyes kubai férfi kevert a pult mögött és szerencsére találtunk jobb témát is az én elmúlt, sírós egy évemnél. Aztán ahogy teltek a percek, arra lettem figyelmes, hogy a szemem sarkából látok valakit, aki már percek óta figyel. És valahogy, az érzés, vagy az a valaki ismerősnek tűnt. Nem bírtam tovább, a tekintete már szinte égette az arcomat, oda kellett pillantanom. Jobbra néztem és elállt a lélegzetem… Mintha Tamást láttam volna fiatalabb korában. Nem tudtam megszólalni és a férfi eközben igézve figyelt engem. Lecsaptam a pultra a poharamat és a mosdóba rohantam. A tükörbe néztem, a szememhez kaptam és dörzsöltem, dörzsöltem, dörzsöltem… Újra kinyitottam a szemem, de nem álmodtam. Még mindig hallottam a bárból beszűrődött zenét, még mindig a mosdóban voltam. Képzelődtem volna? De hiszen tudom, hogy Ő meghalt és még gyógyszert sem szedtem, nem voltam önkívületi állapotban. Eltelt egy pár perc, majd kopogtak a mosdó ajtaján.

Édesem, jól vagy? – hallottam munkatársam hangját.
Persze, 1 perc és csatlakozom hozzátok, minden rendben!

Muszáj volt visszamennem, nehogy hülyének nézzenek, hisz mindenki miattam jött el ünnepelni. Szájfényt kentem a számra, felkaptam a táskám és lassan kinyitottam az ajtót, de észrevettem, hogy valaki az ajtó mellett állt és megfogta azt, kiengedve engem. Ő volt az, a fiatal Tamás.

Ugye nem haragszol, mert utánad jöttem? Barnabás vagyok. - nyújtott kezet.

2 nap eltelt azóta, hogy a bárban jártam és azóta is úgy járkáltam, mint aki el van varázsolva. Vagyis inkább csak otthon lézengtem, hiszen sehová sem mertem menni, nehogy összefussak az ismeretlen ismerőssel. Nem hittem el, hogy egy évvel később, miután Tamás meghalt és rám hagyta a feladatot, hogy keressem meg a fiát, a visszatérésemet ünnepelvén pont belé botlom. A fiúba, aki egy az egyben az apja volt. Az, akibe beleszerettem és most is valami hasonlót éreztem. De ez természetellenes volt… Vagy azt sem tudtam mi volt igazán. Összezavarodtam és gondolom ő is, miután közölte, hogy sosem látott még ennyire hozzá való nőt, mint én. Amikor meglátott, nem tudta levenni rólam a szemét és szeretne megismerni. Én pedig kínomba csak mosolyogtam és elrohantam. De az a határozottság, és a gyönyörű, sugárzó, élettel teli szemei… Mihez kezdhetnék most?

Hát aztán Ő eldöntötte. 2 nap után, hogy nem léptem nyilvánosság elé, csöngött a telefonom. Ismeretlen szám volt…

Szia! Barnabás vagyok, tudod, akivel a bárban találkoztál, akit a mosdóajtóban felejtettél.
Tudom, emlékszem. Sajnálom, csak eszembe jutott valami és el kellett rohannom.
Értem, csak kicsit furcsa volt, azt hittem rosszat mondtam.

Nem is tudtam mit válaszolni, ha őszinte szerettem volna vele lenni. Rosszat mondott volna? Magam sem tudom.

Aztán ahogy elrohantál, elkértem a munkatársaidtól a telefonszámod, akik biztattak, hogy hívjalak nyugodtan, de gondoltam, hogy azért várok még pár napot. Halló! Itt vagy még?
Persze, hallgatlak, csak nem tudom mit mondhatnék…
Mondjuk, hogy örülsz, hogy felhívtalak? De mindegy, hiszen nem is ismersz!
Hát igen, ez így van. Én nem tudom ki vagy. - válaszoltam, mint aki tényleg nem hallott még sosem róla és akinek nem a férje lett volna Barnabás vér szerinti apukája.
Éppen ezért, hogy esélyt adjunk a megismerkedésnek, találkozzunk! A héten valamikor?
Sajnos most nagyon elfoglalt vagyok, most mentem vissza a munkahelyemre, hosszabb idő után és még össze kell szednem magam.
Ó, csak nem szülési szabadságon voltál?
Nem, dehogy, csak…. egy családi dolog történt, ami miatt hosszabb ideig nem dolgoztam, de hagyjuk ezt. - gondoltam nem épeszű dolog, hogy az első beszélgetésnél szóba kerüljön a saját édesapja, de most meg nem az igazságot mondtam. Vagyis nem a teljes igazságot... Az sem nagyon épeszű emberhez méltó.
És a hétvégén? Mondjuk szombat délelőtt? – hangzott a magabiztos kérdés a másik oldalon.
A hétvége azt hiszem jó lesz, vagyis a szombat. Addig hívj újra! Szia! – ezzel lecsaptam a telefont.

Kicsit megizzadtam ez alatt a pár perc alatt. Nem tudtam mit csináljak hirtelen. Nagyon bonyolult volt ez az egész. Mondtam volna el neki mindent? De nem tudtam, hogy az örökbefogadó szülők is ezt akarják, vagy Barnabás ezt akarná… Hiszen Tamás úgysem tudott már róla. Én viszont igen és megígértem neki. A pár perces beszélgetés alatt is úgy dobogott a szívem, mint amikor Tamást megismertem. Őszintén szólva, attól féltem, hogy mi fog történni akkor, ha beleszeretek.

Aztán a következő héten, szombaton, délelőtt 10 órakor egy cukrászdában találkoztunk. Mindent megtudtam róla. Hogy az apukája meghalt. Hogy az édesanyja ügyvéd és hogy ő is jogot tanult, de zenél is, így két helyen is dolgozik egyszerre. Éjszaka a helyi színházban zenél, nappal pedig öltönyben gyakornokoskodik. Én is elmeséltem, hogy, s merre telt eddigi életem, de Tamásról egy szót sem mertem mondani, nehogy belefolyjak a történetbe nagyon. Nem tudtam mit tegyek, a szemei sugároztak és én is rettentően boldog voltam. Tamás volt az egyetlen ember, akit magam mellett el tudtam képzelni és erre az életembe toppant egy majdnem ugyanolyan ember és egyértelmű, hogy már az első találkozásnál egymásba szerettünk. Dobjam félre Tamás kívánságát és éljem Barnabással boldogan az életem, vagy mondjak el neki mindent és talán sose halljak róla többet? Úgy gondoltam, hogy majd az idő eldönti…

Nagyon sokat találkoztunk és beszélgettünk, kéz a kézben jártunk és én újra nagyon boldog voltam. A szüleimnek nem mertem bemutatni és óvatosan figyeltem, hogy Tamás szülei nehogy találkozzanak vele, hiszen az ő életük is felforgatta volna. Az első másodpercben rájönnének, hiszen Barnabás kiköpött Tamás volt.

Egy pár hónap után már nem voltak bennem kételyek. Barnabás elmesélte, hogy a szüleivel rendkívül jó kapcsolata volt, az apukáját is imádta és az anyukájával még ma is napi szintű kapcsolatot tart. Az édesanyjával mindent megosztanak egymással és nagyon nagy hatást gyakorol rá, még most is. Ő a tökéletes ember példája előtte, tiszteli az édesanyját azért, ahogy a családi életet kormányozta apukája halála után és senki nem szenvedte meg a papája halálát. Szeretetben sosem nélkülöztek. Boldog gyermekkora volt és így egy kiegyensúlyozott felnőtt lett belőle. Boldog voltam emiatt és arra gondoltam, Tamás sem avatkozna bele a fiú életébe, hiszen mindent megkapott, amire egy gyermeknek szüksége van. Nem szenvedett hiányt semmiben. Jó döntés született akkor, amikor nem bízták Barnabás életét 14 éves gyermekekre. Mindenkinek jobb volt így. De attól még mindig féltem, hogy a szüleim hogyan fogadnák be Barnabást, és nekik hogyan meséljek az egész helyzetről, arra pedig gondolni sem mertem, hogy Tamás szülei hogy éreznék magukat, ha megtudnák, hogy saját fiuk gyermekkori „hibájában” találtam meg azt, akire most szükségem volt. Igaz, hogy ezek a gondolatok, csak néha-néha kínoztak, de igazán fontos kérdések voltak számomra. Hiszen nem élhettem vele életem végéig úgy, hogy a saját szüleim nem ismerik meg, vagy nem tudnak róla. Viszont, amikor dolgoztam, vagy Barnabással voltam, akkor minden kérdés és határozatlan gondolatom elszivárgott. Élveztem vele minden egyes percet. Elmentem a premierekre, amikor Ő is játszott. Ő pedig segített átrendezni a lakásomat, hiszen szükség volt rá, hogy a fájó emlékektől végleg elbúcsúzhassak. Vidám színek kerültek a falra, a sárga babaszobából egy kis dolgozószoba lett és az egész ház friss, fiatalos lendületet vett, ahogy kettőnk nevetése és szerelme betöltötte azt. És az űrt is az én szívemben.

Barnabás sok mindenben hasonlított apukájára. Bár szilárdabban állt a földön, hiszen Tamás azért a tervei fölött sokszor elkalandozott és sodort magával engem is, így éltünk mi a boldog burokban, fia reálisabban látott sokszor sok mindent. De nagyon sok gesztusa, ahogy szerelmével elhalmozott, odafigyelt rám, hasonlított Tamáséra. Néha rémülten figyeltem mennyire hasonlít rá, de sokszor csak mosolyogtam rajta, amikor felfedeztem ezeket. Nehéz volt mindent úgy csinálni, hogy özvegységem, Tamás és az összes emlék előző életemből, a szüleim és halott férjem szülei kimaradjanak mindenből. Sokszor összezavarodtam, de boldogságom nem engedett abból, hogy bevonjam őket egyelőre a történetbe és arra kérjem őket, Barnabásnak ne mondjanak semmit. Lehet, hogy önző voltam, de az egy év emlékei, amit otthon töltöttem a temetés után azt erősítették bennem, szükségem van Barnabásra és mindenre, amit az életembe hozott. Talán arra, hogy Tamásra hasonlított? Nem tudtam biztosan. Vannak, akik egymásnak vannak rendelve és lehet, hogy nekem csak Tamás volt rendelve, de mit csináljak, ha Barnabást is kézhez kaptam és boldog voltam vele?

Aztán jött valami, amire egyáltalán nem számítottam…

Az első éjszaka reggelén történt, amikor Barnabás végre nálam aludt a frissen felújított lakásomban. Én meleg csokis kekszre vágytam, gondoltam, hogy leszaladok a pékségbe. Láttam, hogy Ő még mélyen alszik, így lassan kikeltem az ágyból, felöltöztem és halkan zártam az ajtót, a kulccsal már nem bajlódtam. Hosszú sor volt, ezért inkább sétáltam negyed órát a harmatos reggelen és egy kevésbé felkapott helyre mentem a sütikért. Így legalább 1 órán keresztül voltam távol. Amikor visszaértem, megdöbbenve láttam, hogy az ajtó tárva nyitva van. Igaz, otthon minden a helyén volt, gyorsan bezárkóztam. A hálóba igyekeztem, de Barnabás már nem volt az ágyban és a fürdőszobában sem.

Elment. Az asztalon egy levelet találtam.

"Szia!

Tudtam Tamásról, az édesapámról és tudtam, hogy te is tudtál rólam! Anyával végigkísértük az életeteket, én pedig végig láttam a kételyt a szemedben.

Mégis mit gondoltál, meddig tudtad volna előlem és a szüleid elől titkolni az egészet? Kíváncsi lettem volna mit szóltál, amikor a férjed elmesélte, hogy gyerekfejjel csinált gyereket. Mennyire illett a tündérmesédbe? Anyával láttuk a fényképeteket az esküvőről az újságban! Anya mindent elmesélt, én pedig dühös lettem. Apám sosem akart volna rólam gondoskodni? Rengeteg pénzt keresett, rám mégsem volt sosem kíváncsi? Nem akarta volna, hogy apám elvesztése után egy igazi apa legyen előttem példakánt?

Este, lefekvés előtt, láttam, hogy a széfbe teszed a karikagyűrűdet és megjegyeztem a számkódot. Most visszakaptam az apám pénzét.

Ne akarj megkeresni, én sem és az anyám sem vagyunk kíváncsiak rád, és én csak drukkolok, hátha találsz még egy eldobott gyereket, aki véletlenül a férjedre hasonlít!"

Barnabás

Le kellett ülnöm az asztalhoz. Nem hittem el, amiket olvastam. Arra gondoltam, hogy Barnabás édesanyja biztosan másképpen mesélt a fiának vér szerinti apjáról és az örökbeadásról, mint ahogyan az valóban történt, mert az egész levél háborodottnak és rosszindulatúnak tűnt. Barnabásról nem ilyen véleményem formálódott az elmúlt hetekben…

Hiszen ők fiatalok voltak, rossz döntés lett volna megtartani a babát, nem dobták el maguktól, csak boldoggá tettek olyanokat, akiknek nem lehetett gyermekük. Az anyját, aki felnevelte és aki hülyeségeket beszélt az egész történetről. Vajon mi vezette idáig? Miért akarna pénzt?

A széf jutott eszembe… Beszaladtam a szobába, a kis széf nyitva volt és üres. Barnabás fizetségért jött hozzám? Miért? A boldog életéért? Nem értettem mi történt… Mintha egy teljesen más személyt ismertem volna meg 3 hónappal ezelőtt és egy másik személy írta volna a levelet.

Sírni kezdtem, hiszen egyedül maradtam és Barnabás az összes pénzemet elvitte. Tamás félretett pénzét a kórháznak adományoztam, miután ő meghalt, így csak az a pénz maradt a széfben, amit én megkerestem és félretettem. Ráadásul most újítottam fel a lakást. Csak azon járt az eszem, hogy itt valami nincsen rendben, Barnabás nem tett volna ilyesmit. Éreztem.

És én megint egyedül maradtam a házban, könnyes szemmel, kifosztva, kezemben egy halom csokis keksszel.

2012. május 28.