Tücsök, szél, fű és csend

Én ott ringatóztam egyedül. Egy csodás, napsütötte, virágokkal teli réten. Csak az enyém volt. Aztán lassan, puhán odalépett mellém. Azokkal a kínzóan őszinte meleg, barna szemekkel. Rám nézett és megfogta a kezem végre. Egyetlen pillanat alatt olyan magasra emelt, ahol még sosem jártam. Minden virágom, ami eleddig a tenyerem puha húsát csiklandozta, most kis színes hangyává változott. Vibrált körülöttem a levegő, szétborzolta göndör hajamat, amit ő kedvesen simogatott vissza, a fejem búbjára. És a fülem mellé odatett egy aprócska, fehér kismadarat. Éreztem, ott, a fülem mellett és a nyakamon is. Folyton simogatott. Selymes, biztonságos és meleg érzést keltett a szívem felett. Zene is szólt. Szép volt. Együtt táncoltunk a napsütötte rét felett.

Aztán hirtelen, odafenn a magasban ő megijedt. Gyorsan elengedte a kezem… Olyan mélyre huppantam, ahol a virágoknak csak a gyökere látszott. Kicsi napsütés sem ért el odáig. Fájt is kicsit.

Nem tudtam hová ment. Most sem látom még teljesen tisztán az útvonalát. Szótlan volt. Fájt neki is… Láttam a szemeiben. És kicsit ott belül. Mert kicsit nála sem sütött a nap. Hétfőn és kedden is csak kopogott az eső. Majd széttárta a karjait és elment… A meleg, vad, déli széllel szállt tovább. Vissza sem nézett.

Még most sem tudom miért volt olyan ijesztő neki odafenn velem. Fogtam a kezét. Hajamban érezhette a virágok mosolygó illatát és bőröm bizsergető melegét.

Talán a nap volt a hibás. Olyan erősen sütött ránk, hogy túl forró volt mindez. Túl biztonságos, túl nyugodt és boldog kis burok. Talán a madarak? Mindegyik, amelyik párban elszállt mellettünk és szabályszerűen húzta a csónakban a közös fészek dalát. Hangos volt, képmutató, túl boldog. Ahogyan őket nézte… Megijedt.

Nem, még most sem tudom, hogy miért riadt fel az álomból. Hogy hová ment, a kettőnk buborékját ily hirtelen kipukkasztva.

De mintha újra nyílnának a virágok a réten. És hallom a muzsikát is.

Tücsök,

szél,

fű

és csend.

(2016.09)