Korlátok, kötelékek

Gimnázium után a főiskola felé vetted az irányt. Rengeteg dolog nehezítette az életed, de végig erős maradtál. Küzdöttél széllel szemben, eső ellen. Felépítetted a kis világod úgy, hogy édesanyád már régen nem volt életed része. Megbántott, elhagyott, elvágta a köldökzsinórt, hogy az neked sokkal, de sokkal fájdalmasabb volt, mint amikor megszülettél. Ordíthattál volna, de tudtad, hogy semmi értelme. Talán nem is ismerted meg igazán azt az érzést, amire szükséged lett volna Tőle. De hiányzott. Hiányzott az a megfoghatatlan valami, ami akkor láncolt hozzá, amikor megszülettél. Hiszen 9 hónapig hozzá tartoztál, az Ő része voltál. Megszülettél és még mindig ott volt az a vékony szál, ami anyukádhoz kötött. Benne volt a bizalom, a szeretet, az óvás és mindaz, amit egy gyermek az anyjától kaphat. Aztán hirtelen elvágták ezt a szálat. Azt, hogy az emberek, vagy maga az élet fogta-e azt az ollót, amivel elragadták tőled Őt, nem tudhatom. Kevesen tudják. S, hogy rosszabb-e az, hogy Ő döntött úgy, hogy elvágja ezt a fonalat annál, hogy az élet döntött úgy, hogy örökre itt kell hagynia téged, ugyancsak kérdés marad. Nehéz volt ez az egész neked, nem beszélsz róla, de minden egyes napból erőt merítettél, megláttad a felhők fölött a napsütést, nagy levegőt vettél, tettél egy lépést előre és éltél tovább.

Sikerült túlélned a borús mindennapokat és felemelt fejjel vártad a holnapot. Viszont közben féktelen lettél. Ahogyan eltűnt a köldökzsinórhoz hasonlító fonal az életedből, ami a kötődést és melegséget szimbolizálta, eltűnt minden olyan dolog, ami biztonságot, melegséget és ragaszkodást jelentene számodra. Régóta nem érezted ezt, talán sosem érezted teljesen. Sosem ölelt körbe a kiegyensúlyozott és meghitt élet légköre, nem volt semmi számodra és még ma sincsen semmi, ami biztonságot és bensőséget éreztetne veled. Folyton féktelen vagy, az emberek sokszor nem értik mit miért teszel. Sokszor nem gondolkozol. Nem bánsz meg soha semmit. Néha az emberek irigyelnek is azért, mert ilyen vagy. Hiszen tökéletes életünk lenne, ha soha semmit nem kellene megbánnunk és magunknak teljes mértékben megfelelnénk. Elégedett vagy. Magaddal és az életeddel. Viszont mivel nem mutatod meg a világnak, hogy mit érzel és tetteid után sokszor, nagyon sokan csak csodálkozó fejjel állnak, a világot is magadra haragítod. Pillanatnyi örömöket kergetsz és menekülsz, ha valaki azt mondja neked, hogy állj meg és cselekedj úgy, ahogyan ő szeretné. Félsz, ha valami csak egy kicsit is, de másképpen alakulna, ahogyan te szeretnéd, ahogyan te azt megszoktad. Félsz, hogy elveszted az irányítást és elrontasz valamit.

(...)

Fura egy ember vagy te. Számomra nagyon. Egyik percben szerethető vagy és csak puszilgatnálak, a másikban pedig olyat mondasz, hogy felkiáltok: Ezt nem hiszem el! – és napokig nem is akarlak látni. Van egy egyensúly benned, amit én még nem ismerek, de mégis van valami, amivel középen tartod azt a sunyiságot, amitől minden nő számára vonzó vagy, azt a kisfiús cukiságot, amitől csak én olvadok el nap, mint nap és azt az éned, ami még kérdőjel, ami sok mindenki számára titok és minden percben tud meglepetést okozni. Viszont te, aki ennyi mindenre vagy képes egyszerre, sem tudsz egyetlen egy dolgot! Nem vagy képes arra, hogy végre felfogd és elfogadd, hogy igenis van, aki igazán melletted szeretne állni és nem csak egy éjszakára van rád szüksége. Nem csak egyre, hanem rengeteg sokra, amíg az jó és kellemes érzés. Nem akarsz hibázni. Pedig sokan hibázunk, mert egyetlen egy ember sem tökéletes és így a jó. Helyesen éljük az életünket akkor, amikor megbántunk valakit és bűntudatunk van. Helyesen éljük az életünket, amikor minket bántanak meg és napokig fekszünk könnyáztatta párnák között. Emberek vagyunk. Hibázunk. Nem kell tökéletesen csinálni, de ha nem teszel egy próbát, akkor sosem tudod meg, hogy te mennyit hibáznál. Hogy milyen dolgokat kapnál, amikről álmodban sem gondolnál. És mennyi új dolgot hoznál felszínre magadból, amit még senkinek nem mutattál meg.

Az embert mindig érik olyan dolgok, amiket nem ő választ, mert csak úszik az árral és az ölébe pottyannak az izgalmas újdonságok. Lehet, hogy valami nehéz, akkor, ha megtorpansz és gondolkozásba esel. De sokszor nem kell gondolkozni, csak fejest kell ugrani, tenni azt, amit érzel. Akkor is, ha az eltér a megszokottól, ami neked biztonságot jelent.

Neked pedig akkor is, ha ez egy újfajta biztonságot jelent, amitől megfosztottak régen, de mégis vágysz rá. Cselekedni kell azt, amit megkívánsz és boldogságot adni azzal, aki vagy. Sok élmény van, amit megszerezhetsz azzal, hogy engedsz az életnek, ha olyan ösvényre akar sodorni, ami ismeretlen számodra. De ha bízol abban, hogy meg tudod csinálni, akkor nem kell félned. Lehet, hogy hibázol, de lesz olyan, aki meg tud majd bocsájtani. Kézen fognak és segítenek. Hidd el, mindig lesz olyan, aki felhúz, ha lenn vagy.

Engedd, hogy sodorjon az élet! Engedj az útnak, ami ismeretlen! Engedj az érzésnek, amit még sohasem éreztél! Engedj végre nekem!

(2011)