Vele, a jövőmben, az álmomban

Finom, puha ujjaival a hajamat csavargatja. Érzem az illatát, ami még most is magával ragad. Lassan nyitom ki összeragadt pilláimat, s rögtön meglátom a hajnal ébredező, sárga és piros sugarait. Ma a műhelyben talált ránk. Néha nem emlékszem, hogy a lakás melyik részében aludtunk el, s másnap meglepetésként fogad, hogyha a konyhában kelek, s először a mosogató kerül a szemem elé, vagy éppen az ágyamba kelek, s a fal forró színeit pillantom meg. Ma reggel a műhelyben ébredtem, a sok-sok festmény és színes rajz mellett, először pedig a napfelkelte első sugarait láthattam, hiszen akkora ablak van itt, mintha fal nem is lenne. Így jut be a legtöbb természetes napfény, amikor dolgozik...

Mikor hazatérek, finom illatok keringenek a házban, gyertyafény világítja be az egész konyhát, meghittség és szerelem fogad és én sosem tudom elégszer megköszönni neki, hogy amíg panaszkodó titkárnőim szidják részeges és semmittevő férjüket, ő folyton az étel melegével kényeztet egy hosszú nap után. Másnap hamarabb végzek, hirtelen betoppanok és mindent eláraszt a fény a loft lakásban. Lerúgom a magassarkút, a blúzt kihúzom szűk szoknyámból és pillanatok alatt fenn vagyok az emeleten. Elbújik a nagy vászon mögött, komoly arccal alkot, színesre festi a tájat a papíron, vagy éppen szénnel emeli ki a fiatal hölgy mandulaszemeit. Meglát és szexi mosolya a füléig húzódik, csókot ad, s amíg én a hatása alatt vagyok, ő már komor arccal vissza is fordult a vászon felé és folytatta munkáját.

Legyalogolok a lépcsőkön, felveszek egy itthoni inget, ami egészen a térdemig ér, így nem kell mást felvennem hozzá, csak egy jó meleg papucsot. Átnézem a postát, halk zenét kapcsolok, s a díványra heveredek. Jól látom, hogy újabb levele érkezett. Minden évben, ezen a napon küldött neki a lány levelet. 12 éve nem tudja őt elfelejteni. Együtt jártak már a gimnázium végén is és a főiskola alatt. Imádták egymást, bár egyikük sem vette észre a hibákat a kapcsolatukban. Túl sok időt töltöttek együtt és túl sok energiát szívtak le egymásból. Ő már akkor is értékes képeket alkotott, de a fele sem készült el, mert a lánynak szüksége volt rá. Ő nem vette észre, túl fiatal volt ahhoz, hogy el tudja képzelni, ez történhetne másképpen is. A lány pedig azóta - mióta mi véletlenül összetalálkoztunk egy fesztiválon, s ugyanazért a lemezért nyúltunk, azóta, mióta elválaszthatatlanok vagyunk, s megvettük ezt a kuckós kis lakást, amibe mindketten beleszerettünk - nem tudja elfelejteni. Már azelőtt szakított vele, hogy találkoztunk volna, de persze a lány szemében mindenért én vagyok a hibás. 12 éve, mindig a szakítás napján ír egy levelet, melyben megköszöni neki, hogy annyi évet töltött vele és szerette. Mindez lehet, hogy csak az iránta való tisztelet miatt, de lehet azért is, hogy nehogy elfelejtse őt, s tudja, mindig ott a lehetőség, ha velem kapcsolatban meggondolná magát. 12 éve…

Hallgatjuk a leeső víz zenéjét, a szökőkútban vidáman belepancsoló gyermekek kacaját. Én olvasok, ő pedig vázlatot készít mellettem. Meleg, őszi nap van. Sokan még fagylaltot esznek, de a fákon már látszanak az erős, meleg színek. A barna, ami a föld színe, a sárga, ami a napé és most ott díszeleg mindkettő a fákon, ide-oda himbálózva. Odatekintek a lapjára, s látom, hogy egy fiatal nőt rajzol. Előrenézek. A nő a szökőkút szélén ül, széles karimájú kalapot visel. Fakó bőre van, de a szája vérvörös. Arcát a nap felé emeli. A ceruzavonások még csak a kút széles peremét, a nő karcsú alakját, kalapjának természetellenesen széles karimáját emeli ki, de már látom szemeim előtt, ahogy a vásznon, otthon, a naptól melegített szobában a festék megeleveníti a pillanatot. A nő száját, a víz leomló kékségét, a fák élénk színeit. Csak figyelem a kezét, ahogyan aprólékosan dolgozik. Egyre mélyebben veszi a levegőt, a rajzolás iránti szenvedélye újra felgyullad benne, ahogyan sorra húzza a vonalakat. A könyvemben a meleg, őszi fuvallat már ellapozta a történetet, s nekem egybefolynak a percek, ahogy a finom, dolgozó ujjakat figyelem. Pillantásom az arcára téved, a munkában kipirult, az egyébként egyenletesen halványbarna bőr, haja összefogva, de egy két tincs a munka hevében már elszabadult. A hajához nyúl, s a füle mögé teszi, majd gyorsan folytatja. Megörökíti gyorsan a nevető kislány gömbölyű fagyiját, aki a nő felé fröcsköli a vizet, mire az felkapja táskáját és idegesen továbbindul. Ő figyeli a mozdulatokat, az elhaladó nőt, a képre néz, nagyot sóhajt, majd észreveszi, hogy figyelem. Óriási barna szemeivel rám néz és csak figyel. Közben elpirulok, még mindig… Megcsókolom és a vállára hajtom a fejem. Az őszi szellő felém sodorja illatát.

Éreztem már az első pillanatban, amikor megláttam. Akkoriban, még a főiskolán a barátnőm ismerkedett az egyik csoporttársával és ő mutatott be a titokzatos fiúnak. Éreztem azt, hogy valami hozzá húz, mint egy nagyon erős mágnes. Amennyire a Föld minden reggel a két lábamra állít, az ő mágneses ereje a szívemre volt hatással. Nemhogy a helyére állította volna, hanem olyan sebesen kalimpált tőle, hogy sokszor azt hittem, megfulladok. Szenvedtem. Sokszor rá gondoltam lefekvés előtt. Ő akkor boldog volt. Szerelmesek voltak azzal a levélküldős lánnyal, én pedig mikor kiért rajongtam, s kinek a karjában landoltam. De ő örök maradt a szívemben, mágnes volt az életemben, s bármikor megláttam napokig járt a fejemben. A harmóniát, a vonzást és a hozzávaló tartozást éreztem. Mindig ott motoszkált a gondolataimban, az érzéseimben, az egész napomban, hogy mi lenne, ha….

Erősen hozzábújok. Újra megérzem az illatát, gyönyörű fényes haja a párnára omlik. Nagy, barna szemeivel újra csak bámul csendesen... Hogyha egyszer bajom esne, s nem térnék haza, ő minden egyes porcikámról részletes leírást tudna adni. Az arcomat órákig bámulja, amíg én alszom, ismeri minden egyes apró ráncomat, szeplőmet, a hajam fürtjeit. Csak néz, komoran és nem is tudom mire gondolhat. Nem tudok a gondolataiban olvasni, de nagy, világosbarna szemeiben látom a szerelmet, a szeretetet, az őszinteséget, az odaadást, a szikrát, a gyengédséget. Mindent, amire csak szükségem lehet az életben egy férfitól. Nem kértem, hogy viseljen végre öltönyt és keressen milliókat. Jól éltünk, évente kétszer rendezett kiállítást, s a befolyt összegből minden évben nyaralni is el tudtunk menni. Nem kértem soha, hogy vágassa le hosszú haját, hiszen amikor édesanyámék meglátták, rögtön azt mondták apukám hosszú haja miatt, hogy a családhoz tartozik, mások azt, hogy igazi művész. Nem kértem soha, hogy fejezze be az álmodozást és álljon végre a sarkára. Amíg ő nem foglalkozott a világ dolgaival, én annál boldogabb voltam. Kibillentem a napi mókuskerékből és igazi otthonra találtam nála.

A hétvége lassú, meleg és fáradt, s én érzem, ahogy a véremben a szavak dübörögnek. Tudtam, hogy nem hagynak békén, míg le nem ülök. Végre az ereimben duzzadnak a betűk! Végre írhatok! Ő boldogan közeledik felém. Most én nem nézek rá, puszit nyomok ajkaira és írok tovább, de érzem, a sugaraiból érzem, hogy kíváncsi. Már alig várja, hogy elolvashassa, s nekem ez kincset ér, miközben ő a legnagyobb bírálóm is. Míg én mindig csodálom a képeit, ő sokszor beleköt egy-egy mondatba. Túl hosszú, túl összetett, nem érti, pontosan mire akarok vele kilyukadni. Egy kép pontosan azt akarja mondani, amit a szemlélő lát benne. A legnehezebb úgy festeni, hogy én ugyanazt az érzést lássam a színek és formák között, amit ő érzett, amikor lefestette, így a legnehezebb úgy írni, hogy ugyanazt adhassam át az olvasóimnak, amit én érzek. Ezért könnyebb a festők dolga, hiszen abban mindenki mást és mást lát, de nekem pontosan azt kell írnom, ami mindenkire ugyanazzal a hatással lesz. Persze mindig lesznek kivételek, akik új értelmet adnak a szavaknak. Mivel ő ecsettel alkot, én pedig tollal, vagy a klaviatúrával, sosem egyezik a véleményünk, de végül mindig szelíd mosolygásba és elismerésbe torkol az értékelés. A felolvasóestjeimen mindig az első sorban ül, s folyton zavarba hoz mosolyával. Így, mire lekerülök a színpadról az arcom kipirult, s én csupa forróság vagyok, hiszen sokáig csak figyelem előadás közben, ahogy néz, s a vágy elviselhetetlenül marja a testemet. Ő pedig magabiztosan áll és mosolyog, miközben a vendégek zsúfoltságától elvesztem pillantását. Én mindig határozottan állok mellette a kiállításai megnyitóján. Fogom a kezét, míg elmondja tökéletes köszöntőjét, poharát emeli az érdeklődők felé, aztán felém néz, barna szemeit mereszti és megcsókol. Otthonra találtam vele, olyan otthonra, amit az ember álmaiban talál ki…

Barátnőm szólongatására lassan kizökkentem az álmomból. „Akkor segítesz, vagy nem? Egyedül nem tudom levinni a levest!” Én pedig leugrottam a konyhaasztalról, ahol belefeledkeztem a gondolatokba. Elindultunk a szobánk felé, amikor szembe jött. Halkan köszönt, s barna szemeit lesütötte. Sietett. Haza. A lányhoz. Én pedig alig bírtam levegőt venni, a szívem hevesen vert, a barátnőm pedig hátranézett és elmosolyodott. „Ne is mondj semmit! Csak vidd a levest!” – szóltam rá szigorúan, de azért mosolyogva. Lefekvés előtt rá gondoltam, másnap pedig felkelve, frissen folytattam tovább a főiskolások mindennapjait, mintha mi sem történt volna, pedig közben megálmodtam a fél életemet Vele.

Vele, a jövőmben, az álmomban…

(2012.11.)