Ősszel kezdődő, tavasszal végződő

Régebben még szerettem, ha minden tökéletes összhangban van bennem és körülöttem. Ma már nem. Törekszem arra, hogy minél jobban megőrizzem azt a napsárga fényt, ami a szívemből sugárzik, de rossz dolgoktól, váratlan dolgoktól, nehéz dolgoktól bizony érzem, hogy évről évre kérgesedik. És érzem, hogy azért ez jó is. Veszít kicsit fényéből, romantikájából, korlátaiból, naivságából és elkerülhetetlenül tapasztalatlanságából is. Próbálok még mindennek a pozitív sarkába is bekukucskálni, hátha megtalálom. Próbálok folyton nyitott lenni az új helyzetekre, új emberekre, hogy izgalmas dolgok történhessenek. Próbálok őszinte, nyitott szemmel, nem előítéletekkel telve belebújni egy újabb nap kisingjébe, hátha visszakapom én is ugyanezt a nyitottságot, mire véget ér a 24 óra.

Én próbálkozom. Lendületesen, odaadóan haladok az úton, de most már kétszer is szétnézek, mielőtt az úttestre lépnék. Adok esélyt, sokadikat is, de azért tartom a tisztes távolságot, hogy idejében elfuthassak, hiszen egyedül fogom telesírni a párnámat, ha megbántanak. Kimondom, amit gondolok, de próbálom többször is higgadtan átgondolni, hiszen engem nevetnek ki, ha teljesen és az örökkévalóságig a saját igazamhoz ragaszkodom.

Régebben még szerettem, ha minden tökéletes összhangban van bennem és körülöttem. Szerettem, ha hétfő reggel esik, de pénteken már süt, hogy minél gyorsabban csalogathassam magamba a hétvége szabadságát. Szerettem, ha új szerelem és új munka kezdődött tavasszal, de ha valami véget akart szakadni, akkor az megvárta a sötét, hűvös, szemerkélős évszakokat.

Ma már nem. Ma már, így szeptember közepén, teljesen elvesztettem eme romantikus hajlamomat. Itthon fekszem, betegen. A testem pihenni vágyott, hiába érkezett a napsütéses hétvége. Tavasszal véget ért az életemben sok minden. Pont került kapcsolatokra, betegségekre, végeérhetetlen és kimerítő távolságokra. S, most ősszel, a komótos esőcseppekkel karöltve talán hasonlóan lassan, de újrakezdődnek dolgok. Izgatott vagyok valamiért. Belső, örömteli várakozás bújt belém egy fehér kismadár formájában. Melegséggel tölt el, folyton ficereg és várja, hogy a középpontba kerülve végre ide-oda repkedhessen boldogan. Az elmúlt napokban sok mindenre mondtam igent, miközben odakinn rég nem pattannak a rügyek. A természet pihenni készülődik, az emberek hazasietnek a kályha mellé, az időjárás titokzatos, nyirkos, sötét és hűvös hullámai érkeznek hozzánk. Én meg valamiféle megtisztulást érzek. A gondolataim tiszták, összeszedettek. Az érzéseim egyértelműek, önfeledten vibrálnak a kérgek között megbúvó óvatos napsugarak felé. Elvesztettem az egyensúlyt a természet és magam között.

De közben beleszerettem az érzésbe, ami akkor fogad, amikor gumicsizmába penderülök az ezerszínű, sütőtökillattól duzzadó, gesztenyéktől koppanó, falevél halmokkal körbesusogott utcára. És közben egyre jobban beleszeretek az érzésbe, hogy hiába van odakinn sötét és hideg, az én arcom mindig is a napsugarakat keresi. Valamiért belém a napokban rend, tisztára sepert érzelmek, feltétel nélküli elfogadás, gátlások nélküli odaadás, meleg meghittség és túlcsorduló életszeretet költözött. S már nincs szükségem arra, hogy a kettő romantikus szálakkal kötődjön egymáshoz.

Jól vagyunk most már így külön, külön, kettecskén is.

(2016.09.)