A képzeletbeli boldogságunkban

Én ma este beültem ebbe a képzeletbeli kávézómba figyelni. Az embereket és az ő elvesztett boldogságukat. Mert rájöttem, hogy olyan furák vagyunk. Folyton panaszkodunk és várunk valamire, miközben nem vesszük észre azt, ami fontos és ami miatt boldogok lehetünk. És ami ott van általában az orrunk előtt. Amire már nem kell egy pillanatot sem várni…

Az előttem ülő lány a számlán bosszankodik. „Hogy lehet ennyire drága két sör és egy ropi? Többé ide nem jövünk!” A párja pedig felette áll, már kabátban és kezével óvatosan simogatja barátnője hátát. Ebbe a mozdulatba belelassul a pillanat és nekem összeszorul a mellkasom. Mert ez a mozdulat, a fiú kezének meleg simogatása elvész. Semmivé válik, amíg a lány éppen más miatt bosszankodik.

Észre sem vesszük. Ezt az apró, szerető mozdulatot. A saját, apró mozdulatokból álló boldogságunkat.

Mögöttük egy idős házaspár ül a kisunokával. A kicsi játszik a széken, ami a papát rettentő módon zavarja. A nagyi pedig csak nézi őket. Nevető, ráncokkal körülrajzolt szemeivel bámulja őket komoran. A hosszú percekben ott marad a pillanat boldogsága. Mert mi lenne, ha már a nagyi nem lenne? Ha az unoka kamasz lenne és a bömbölő hangfalak mellett csapná be az ajtót a papa kérdései elől. Mi lenne, ha a papa egyedül ülne itt? Egyedül ülne otthon? És mi lenne, ha inkább rajzolnánk egy házikót, mondjuk a papa gyerekkori házát ide, az asztal szalvétájára? Mi lenne, ha mesélnénk neki egy igazán kalandosat a sok színes bogyóról, amit a nagyinak a gyomra útvesztőibe kell elindítania evés előtt?

Mi lenne, ha felemelnénk tekintetünket a számláról és a gyermek bosszantó játékáról? Egyet magunk fölé lépnénk, nagy levegőt vennénk és csak örülnénk neki?

Tudjátok, hogy hány pillanat vész el? Hány ember boldogsága marad ott egy étteremben? Egy üres szobában, telesírt papírzsepik között? Egy elmaradt hívásban, egy elmaradt mosolygásban, egy elfeledett régi pillanatban? Az elfeledett köszönöm és kérem szavakban, a mindennapi ritmusban? A modern kor rohanásában? A mai ember félelmeiben, amik miatt nem tud más emberekre nyitott lenni?

Hány boldog pillanatot veszítettél el azzal, hogy nem néztél szét? Nem néztél őszintén, igazán a másik ember szemébe? A másik emberbe? A kérdéseidre adott válaszaiba?

Hányszor süppedtél bele a magányba, a félelmek közé, a düh súlyosan gomolygó füstjébe, mert az úgy kényelmesebb volt?

Miért veszítünk ennyi boldog pillanatot ma? Miért nem állunk meg csendben, magunkban? Miért nem akarunk másoknak is jót és boldogat? Miért félünk tőle?

Szerintem vegyük végre észre. Szerintem mondjunk köszönetet azért az észre nem vett simogatásért. Szerintem játszunk együtt az unokával még most, színes gyógyszerekkel karöltve, de együtt és boldogan.

Szerintem éljünk csak így, körültekintve, egyszerűen és boldogan.

(2016.11.)